Mont Blanc

Előzmények
A tavalyi meghiúsult csúcskísérlet után a 98-as idény fix programpontja természetesen a vállalkozás immáron sikeres megismétlése volt. A kinnlét időtartamát másfél-két hétben határoztuk meg, hogy nagy eséllyel fogjunk ki egy jobb időjárást. A tavalyi próbálkozástól eltérően, most a technikai eszközök (felvonó, fogaskerekű) mellőzését tűztük ki a mászás tartamára, illetve terveket szőttünk a nagy traverz (Mont Blanc - Mont Maudit - Mont Blanc du Tacul - Aigulle de Midi) bejárására, illetve az Óriás Fog (Dent du Géant) megmászására.A túrára természetesen sok ismerős jelezte részvételi szándékát, a létszámot azonban az autók, a szállás, és a mobilitás miatt 6-7 főben maximáltuk. A régi Mont Blanc csapatból "a Klub" - azaz Bóna, Cseke és jómagam - maradt, valamint csatlakozott még a korábbi túrákról Gabibá, Marci és Paul.

A csoport technikai, erőnléti és közösségi felhangolásának szántuk a Piz Bernina megmászását, de ezt aztán különböző indokokkal elvetettük. Elindultunk hát Chamonix-ba, hogy az első biztató időjárású pillanatban nekivágjunk a csúcsnak. A Budapest-Graz-Tarvisio-Milano-Chamonix utat a jó öreg VW Transporterrel kb. 20 óra alatt jártuk meg.Mont Blanc (4810)
A helyszínre érve Gaillands-i sziklák tövében piknikeztünk, majd végigmásztunk pár útvonalat. Tájékozódtunk az időjárásról (ami aztán következetesen a fordítottja volt), majd szembesültünk vele, hogy a Grand Mulets út járhatatlanná vált a leszakadt hóhidak miatt. Maradt tehát a Gouter út. Az éjszakát a Bellevue kempingben töltöttük. Másnap reggel rögtön megmutatkozott a nagy létszámú csapat fő problémája - a molyolás. Így indultunk neki 11 órakor Les Houchesből Európa egyik legnagyobb szintkülönbségű (3800m) mászóútjának. Erdős szerpentinúton kanyarogtunk felfelé időnként meg-megállva szamócázni és szedrezni. Az erdős rész aztán füvesbe váltott, így jutottunk fel a Lachat-nyeregbe, ahol az éppen szemerkélni kezdő eső elől bebújtunk az elhagyott csillagvizsgáló épületébe. A két órás kényszerszünet a hasznunkra vált - ettünk, pihentünk, majd újult erővel vágtunk neki a hátralevő útnak. A következő szakasz a fogaskerekű vasút pályája mentén vitt feljebb a végállomásig. Itt 1 frank/liter árfolyamon vettünk vizet, majd továbbhaladtunk a Bionassay-gleccser melletti "kőbányában" napi úti célunk a kb. 2750m magasan elhelyezkedő elhagyott erdészház felé. Bár erdőnek írmagja sem volt, az erdészház teljes valóságában (ha kicsit romosan is) ott állt egy sziklagerinc alatt. Bár a falból szóródott a por, a tető a fejünk felett, és a fapadló megfelelő komfortot biztosított az ott meghúzódó 15-20 mászónak. A gerincre felsétálva páratlan alkonyati panorámában gyönyörködhettünk a Chamonix völgy fölött.

A Gouter-út, jobboldalon a nagy kuloár.

Másnap enyhén felhős időben indultunk tovább. A "kőbányában" tovább sétálva felértünk a Tete Rousse menedékház előtti gleccserig, illetve addig, ami maradt belőle. A tavalyi hófehér gleccser helyett most egy olvadékerekkel átszőtt kavicsos firnmezőt találtunk. A hágóvasakat felcsatolva átgyalogoltunk a túloldalra, a menedékházig. Itt még az első fogaskerekűtől induló áradat előtt kényelmesen megfőztünk és megebédeltünk, majd haladtunk tovább. Most csaknem végig sziklán másztunk fel a Nagy Kuloár beszállásáig (hol van már a tavalyi hó, amin lefele polifoamon siklottam). Egyenként, szapora léptekkel haladtunk át a "halál-völgyön", a zuhanó kövek terrorja nélkül. Viszonylag zsúfoltságtól mentes környezetben másztunk felfelé az I-II nehézségű sziklaúton, ahol az eldobott szemetek és a permanens ürülékszag jelezte, hogy egy népszerű mászóúton járunk. Az út vége felé jelentkeztek először nálam a magashegyi problémák, történetesen a nehézkes levegővétel, amely miatt lassúra kellett vennem a tempót. A kissé ködös idő csalókának bizonyult. A látszatra ártalmatlan gyenge, szórt fény szépen megsütötte az arcomat. A Gouter-házhoz (3817m) kora délután érkeztünk meg, így volt lehetőségünk a túlzsúfolt étkezőben komótosan megkajálnunk. Természetesen minden hely le volt foglalva, de a várakozólistára történő feliratkozás végül négy helyet hozott hatunknak - természetesen hat főnyi tarifáért. Ismét összefutottunk azzal a nagykanizsai csapattal, akikkel még az indulás előtti este találkoztunk Les Houchesban. Elkezdett esni a hó, amikor elindultak a Vallot bivakház felé. Később a normál útról letévedve egészen egy hófalig gyalogoltak, aztán visszafordultak, és szerencsére baleset nélkül visszaértek a Gouter házhoz. Mi közben hatkor lefeküdtünk, hogy aztán nyolc óra többé-kevésbé sikeres alvás után kísérletet tegyünk a csúcs meghódítására. (Meghódítás, persze. Kivoltunk, mint a kutyák.)

A Mont Blanc a Dome de Gouter-ről. A kép közepén a Vallot bivakház.

A reggeli tea után, a 10 frankos vizekkel és némi kajával felszerelkezve, minden ruhánkat magunkra kapva beálltunk a fejlámpás konvojba, amely mint szentjánosbogarak világította be a normál utat. A Bóna-Gabibá-Marci hármas haladt elöl, a másik kötélen pedig Paul, Cseke és én. A ház fölötti tetőre felérve erős szél csapott meg, a csillagos égbolt azonban növelte bizalmam a jó időben, így a sikerben. Az út számtalan hófallal körülvett sátor és néhány szabadban bivakoló mellett vezetett el.A tömeg előnye, hogy a nyomtaposással és útkereséssel nem kell fárasztani magunkat, azonban ezzel vége is minden jó érvnek. A lassú, vagy épp út közepén sziesztázó partik kerülgetése a laza hóban, valamint a lökdösődés hátulról nem azok az epizódok egy mászó életében, amelyek romantikus pillanatokként maradnak meg az emlékezetében. Így mentünk szaggatott tempóban a Dome de Gouter-ra vezető szerpentinen. Teljesen esélytelen volt felderítenem megállásaink okát, előrelátható idejét, a kavargó hóban, és a szavakat is elrepítő szélben. A Vallot-házhoz érve egy ilyen ismeretlen ok ismét megállásra késztette az első hármast, s mi még a kunyhó viszonylagos szélárnyékában is perceken belül csontig hatoló hideget kezdtünk érezni. Az egyetlen megoldásnak az mutatkozott, ha azonnal indulunk.

A Midi a Dome de Gouter-ről.

Ismét egy meredek szerpentin következett (magamban szitkozódtam az összes csúcsot járt emberre, aki téli Pilis sétához hasonlította a csúcsszakaszt), amelyet Paul saját hidegérzetét csökkenteni akarván gyors tempóban tett meg. Ezzel a ténnyel csak a tüdőm nem békélt meg, ami igen gyorsan pumpálta a levegőt. Közben kezdtem aggódni az orrom és az arcom miatt, de aztán a síbotos bal kezem kezdett elfagyni, amit sikerült megelőznöm az ujjak visszahúzásával. Közben utolért Bóna és Gabibá - Marci nélkül, de abban a pillanatban a folyó orrom megtörlése, a légzés, meg a gyaloglás jelentette számomra az egyedüli és kizárólagos feladatokat, ezért csak később derült ki, mi történt.Marcinak lecsúszott az egyik zoknija a sarkára és ezt kellett helyreigazítania a Vallot kunyhóban, ami ugye kamásli és bakancs levételével jár. Ismét jól jellemzi az idő relatív voltát, hogy e művelet időtartamát másképp ítélték meg a kunyhó falának két oldalán tartózkodó felek (3 ill. 10 perc).
Hegymászóetikai polemizálás helyett azonban folytatnám ott, hogy kiértünk a gerincre, ahol a szél erőssége néha megállásra kényszerített minket. A hajnal azonban a csodálatos színei mellett a szél mérséklődését és talán egy kis melegséget hozott. A levegő hiánya továbbra is problémát jelentett számomra, ami egyrészt rövid kényszerpihenőket okozott a partinak, másrészt kétségessé tette, hogy mondjuk felismerem-e időben valamelyik társam kicsúszását. Ez utóbbin akkor gondolkodtam el, mikor utólag Paul mesélte, hogy egy szemben közlekedő egyensúlyát veszve kibillent a meredek hólejtőre, és egyedül lévén csak a mi kötelünk után kapva úszta meg az esetlegesen több száz méteres csúszkálást. Nos, én ebből az epizódból ott néhány méternyire semmit nem láttam!A sokadik csalóka ál-csúcs után végre felértünk az igazira is. Sikerült hát megmászni ezt a hazai hegymászó-érában kötelezőnek tekintett hegycsúcsot.

4810m Paul, Gabibá, Cseke, jómagam

Bár nem vagyok egy fázós típus, de akkor a hideg miatt próbáltam lobbizni a mihamarabbi lemenet ügyében. A gyors körbepillantás csak a legnépszerűbb pontokat engedte felismertetni - a Mont Blanc di Courmayeur, a Maudit, a Midi. A Pluszos vizek csaknem teljesen befagytak a palackba, a csúcssörként felbontott Borsodi habja úgyszintén rögtön a doboz tetejére fagyott. Végre volt idő valami apró édességet harapni és inni. Elcsattant pár csúcsfotó, majd elkezdtük az ereszkedést. Ekkor találkoztunk szembe Marcival, aki aztán szintén feljutott a csúcsra. A lefele menet már határozottan könnyebb volt, és a világos miatt lehetőség volt részleteiben megtekinteni az utat. A gerinc az olasz oldalon helyenként igen meredeken szakadt le, lejjebb pedig számos nagy hasadék tárta fel magát néhány méternyire a nyomoktól.

Paul hóna alatt és Európa fölött

A tiszta időben egészen le lehetett látni a 3500 méterrel mélyebben fekvő völgybe, a nap pedig kezdett végre felmelegíteni. A Vallot-háznál bevártuk egymást és egy rövid tízórai után együtt mentünk tovább visszafelé a már bejárt útvonalon. A lejtőn még csúszkáltunk egy kicsit, aztán kényelmesen sétáltunk egyet, amíg meg nem érkeztünk a Gouter-ház teraszára.
Itt pihentünk két órát, haraptunk valamit és indultunk lefele. Tompaságom miatt lassan kezdtem meg az ereszkedést, lejjebb érve azonban ismét magamra találtam, s normál sebességgel folytathattam utam. A Nagy Kuloáron és a gerinc másik oldalán levő kuloáron ismét szemtanúi lehettünk néhány barátságtalan kőomlásnak. Sokan sisakkal vágnak neki az útnak, de az ilyen omlástól az sem véd meg, a gerinc pedig nem olyan meredek, hogy nagy eséllyel rúgjanak a fejünkre köveket. Bónával a szokásos módon hajtottuk végre az átkelést - míg az egyikünk átment a túloldalra, addig a másik figyelt. Az ereszkedés további része inkább szellemileg fárasztott ki, a gleccsermászás és a panoráma élménye után most ismét egy holdbéli völgyben bandukoltunk hosszú ideig. A fogaskerekű végállomásához érve választhattunk a csillagvizsgálóban töltött éjszaka, és a kemping kényelme között. Lassacskán befutott a társaság vége is, ilyen állapotok mellett megszavaztuk a fogaskerekű-felvonó leereszkedési variációt, amelyet igazolt a letusolástól üdén elköltött több fogásos vacsora.Másnap Chamonixban tartottunk városnézést, délután pedig ismét másztunk egy kicsit a Gaillands-i sziklákon. A következő napra igyekeztem szervezni egy túrát a Bréventre, azonban a kései kelés, a felhős idő és a tunyaság megölte a lehetőséget. Késő délutánra meg is érkezett az eső, amely kitartott reggelig. Ilyen körülmények után úgy döntöttünk, hogy irány Olaszország.Az alagút túloldalán napfényes idő köszöntött, s a polárokat ledobálva magunkról boldogan autóztunk a Garda-tó irányába.De ez már egy másik történet ...

Klassz volt hát. Időnként felsejlik bennem, hogy kevésbé zombi állapotban is jó lenne megélni a mászást, aztán ki tudja mit hoz a jövő, talán még egyszer felsétálok.